Egy punkbanda dobosaként kezdett zenélni, majd színészetet tanult, végül egy titokban elkészített dal sikerén felbuzdulva énekelni kezdett. Király Viktort kezdetben csak úgy emlegették, mint a szép komótosan világkarrierjét építgető Király Linda öccsét.

Most, hogy a Megasztár 4. lassan a végéhez közeledik, a New York-i születésű srác nyugodt szívvel elmondhatja magáról, hogy kibújt nővére árnyékából, s ismerve elszántságát, nem kétséges, hogy hamarosan Lindával egy lapon fogják emlegetni a nevét.

Viktor sokak szerint a TV2 énekversenyének egyetlen igazán sztáralkatú versenyzője, aki a kezdeti megilletődöttség után olyan mértékű fejlődésen ment keresztül, amelyre csak az igazán tehetséges előadók képesek. Hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy ő legyen 2008 megasztárja, még nem tudni. Arra azonban bárki mérget vehet, hogy csakúgy mint eddig, biztos, hogy nem Viktoron fog múlni a siker.

– Mielőtt a Megasztárról kezdenénk beszélni, ugorjunk vissza néhány évet: mikor és miért költöztetek Magyarországra?

– 1999 nyarán jöttünk haza. Az anyukám rákos beteg volt, és úgy érezte, nagyban hozzájárulna a gyógyulásához, ha egy kicsit boldogabb lenne. Nem érezte igazán jól magát Amerikában, és hazavágyott. Számunkra egyértelmű volt, hogy megteszünk mindent az egészségéért, ezért úgy döntöttünk, hogy költözünk. A terv egyébként az volt, hogy csak egy évet maradunk, megvárjuk, míg felépül, aztán visszamegyünk az USA-ba. A mami szerencsére meggyógyult, de közben mindenki megkedvelte az itteni életet.

– Egyik napról a másikra belecsöppentél egy teljesen más mentalitású közegbe. Mi volt a legszokatlanabb az amerikaihoz képest?

– Amikor New Yorkban sétálok az utcán, és csak úgy rámosolygok valakire, akkor az viszonozza a mosolyt. Itt nem ez történik. Sok esetben még megjegyzést is tesznek, hogy miért vigyorgok. Persze ez nem azt jelenti, hogy állandóan fülig érő szájjal mászkálok, és válogatás nélkül mindenkire mosolygok, de ha mondjuk egy napsütéses napon éppen sétálok az utcán, nehezen állom meg, hogy a szembejövő ember mellett szemlesütve menjek el. Hamar rájöttem, hogy ebből a szempontból itt más világ van. Egyáltalán nem veszem rossz néven, próbálok tanulni belőle, hiszen ez is az itteni kultúra része.

– Melyik országban érzed igazán otthon magad?

– Ott, ahol a családom van. Ahol körülvesznek a szeretteim, és nyugodtan tudok este aludni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy az az idő, amelyet New Yorkban töltöttem a születésemtől egészen tizenhat éves koromig, nagyon mély nyomot hagyott bennem. A napokban történt egy dolog, amely jól jellemzi ezt a kettősséget. A kinti barátaim, akik egyébként minden egyes Megasztárt megnéztek eddig, készítettek nekem egy videót. Kimentek Manhattanben a Times Square-hez, és rávettek embereket, hogy kiabálják a nevemet, és mondjanak pár biztató mondatot. Sosem szoktam meghatódni, de amikor megnéztem azt a felvételt, nagyon komolyan elérzékenyültem. Majdnem elindult egy könnycsepp az arcomon… Akkor azt éreztem, hogy ott legalább annyira otthon vagyok, mint itt.

– Mindhárman nagyon muzikálisak vagytok, hiszen az ikertesód, Benjamin is énekel. A szüleitek tudatosan terelgettek benneteket a zenélés felé?

– Apukám akarta ugyan, hogy zongorázzunk, de minket csak a deszkázás és a görkorcsolyázás érdekelt, ezért utáltuk a zongoraórákat. Két éven keresztül szenvedtünk, és közben semmit sem tanultunk. Ma már verem a fejemet a falba, hogy nem tanultam meg játszani. Mennyivel könnyebb lenne a dolgom a dalszerzésnél! Szóval, a családban nem volt központi kérdés a zene, annyit tudtunk csupán, hogy az apukánk valamikor régen zenekarokban dobolt. Abban a pillanatban változott meg minden, amikor Linda valamelyik családi rendezvényen a sarokba bújva elénekelte a Kis hableány egyik betétdalát. Akkor jöttek rá a szüleink, hogy itt valami tehetségféle lappang, és onnantól kezdett téma lenni otthon a zene. Mi a bratyóval persze folytattuk a normális gyerekkori életünket: nyomtuk a görit és a deszkát.

– Mikor kezdtél el mégis zenélni?

– Ez nagyon későn, tizenhét-tizennyolc évesen történt. Előtte olykor előfordult, hogy beültem apám dobcucca mögé, majd csatlakoztam egy punkbandához, de ezt nem lehet komoly zenélésnek nevezni. Amikor a színészsuliba jártam, akkor történt velem valami: magam sem tudom, miért, de elkezdtem szövegeket írni, és megjelentek dallamok a fejemben. Összegyűjtöttem egy kis pénzt, elmentem az egyik stúdióba, és elkészítettem egy dalt. Senkinek sem szóltam az egészről, csak akkor, amikor a kezemben volt a felvétel. Amikor megmutattam a családnak, Linda és az apám is el voltak ájulva a végeredmény hallatán. Ezután kezdtem el komolyabban foglalkozni a dologgal. Egyre több dallamot találtam ki, egyre jobb harmóniákat használtam, és így, a dalszerzés közben tanultam meg énekelni.

– Említetted, hogy színészetet tanultál a suliban. Örökre feladtad a színpadról szőtt álmokat?

– Ha olyan lehetőségem lenne, mint Amerikában egy befutott zenésznek, akit felkérnek rá, hogy játsszon egy filmben vagy szerepeljen egy színdarabban, akkor elvállalnám. Miért is ne? Alapvetően azonban a színészi ambícióim alábbhagytak, mert nagyon sok csalódás ért. Rájöttem, hogy itt Magyarországon nem tudnék sikereket elérni, mert nem beszélem tökéletesen a nyelvet. Öt-hat éven keresztül próbálkoztam, de be kellett látnom, hogy ez nem fog menni. Végül letisztult bennem a dolog, s ma már biztos vagyok benne, hogy énekes vagyok, és zenével akarok foglalkozni.

– Sosem zavart, hogy Linda árnyékában indult a pályád?

– Egyáltalán nem! Linda őstehetség, s ez nem csak az én véleményem szerint van így. A szememben ő egy legenda. Úgy énekel, ahogy csak nagyon kevés ember képes a világon. Nekem mindig ő volt a példaképem.

– Van egy közös zenekarotok Bennel, a Face to Face. Évekkel ezelőtt egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy mindenképpen vele és a zenekarral szeretnél befutni. Megvalósítjátok a közös terveket?

– Mindennap beszélünk erről a családdal, mert ez nagyon fontos, ugyanakkor bonyolult kérdés is egyben. Mindkettőnknek figyelembe kell vennünk, hogy a Megasztár miatt az én nevem lett ismert, és nem lenne értelme továbbra is Face to Face-ként dolgoznunk. Ugyanakkor mindenképpen szeretnék a tesómmal zenélni, ezért arra gondoltunk, hogy Király Viktor és a Face to Face névvel folytatjuk. Ben egyébként nagyon sikeres az életben, és imádja a munkáját. Neki a zene hobbi, nekem azonban ennél több: az életem.

– Édesapád elég jól ismeri a zeneipar buktatóit. Nem bánja, hogy Linda és te is énekesek lettetek?

– Mindig azt akarta, hogy normális polgári állásunk legyen, amely anyagi biztonságot nyújt. Ügyvédnek, orvosnak szánt minket. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy meglátta bennünk a tehetséget, minden erejével azon van, hogy segítse a karrierünket. Ez szerintem teljesen normális dolog, és én hálás is vagyok neki ezért. Bárcsak minden fater ilyen lenne!

– Ki fogja megnyerni a Megasztárt?

– Ezt természetesen nem tudom megmondani. Annyit tudok csupán, hogy pozitív gondolkodású vagyok, ezért próbálom kizárni annak a lehetőségét, hogy nem én nyerem.

– Mit gondolsz, mi lesz Király Viktorral tíz év múlva?

– Az a fajta ember vagyok, aki nem bízza a szerencsére, hogy sikeres legyen. Nagyon keményen tudok dolgozni. Azt hiszem, ez már a Megasztárban is látszott. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy ha elérnek valamit, csak ülnek a babérjaikon. Én pedig úgy gondolom, hogy ilyenkor még jobban kell hajtani, ezért azt tervezem, hogy megduplázom az energiáimat a verseny után. Remélem, tíz év múlva olyan szinten leszek, hogy ha most nem is jutok el a Kapcsolat-napi koncertre, ugyanolyan nagy bulikat tudok majd csinálni. A lényeg, hogy oda fogok jutni!